Sohasem cukrozza a mézet

Diktátor? Ugyan. Csak nem szeretem cukrozni a mézet. A kilencvenes évek közepén rájöttem, hogy a nehéz helyzetből nagy versenyek rendezésével tudunk kikászálódni. Az 1995-ös junior Európa-bajnokságot már hatmilliós nyereséggel zártuk, s a szakmai felemelkedés is megindult, az 1996-os vejlei Európa-bajnokságról Kokó arany-, Erdei Zsolt ezüst-, Mizsei bronzéremmel tért haza. És aztán jött Atlanta, Kovács István olimpiai bajnoki címe harmatsúlyban, majd az 1997-es budapesti világbajnokság, amit nemcsak két aranyéremmel – Kokó és Madár révén –, hanem komoly pénzügyi nyereséggel is zárt a szövetségünk.

 

Másfajta, marketingjellegű szemlélet bevezetésével. Nézze, az én üzleti partnereimet még csiszolták, amikor én már fényes voltam. Jobbára személyes ismeretségek révén sikerült kialakítanom egy olyan szponzori kört a szövetség körül, amely már akkor – többé, kevésbé – megoldotta a sportágunk anyagi gondjait, amikor még a bőkezű állami sportfinanszírozásról álmodni sem mertünk. A MÖSZ-nek – megannyi más szövetséggel ellentétben – sohasem volt köztartozása, az évek során tisztességes vagyont sikerült felhalmoznunk, amely biztosítékot jelentett a nehezebb időszakokra.

Nézze, mi egy sportszövetség feladata? A feltételek biztosítása. Minél nagyobb létszámú egy csapat, annál több az esélyünk arra, hogy esetleg olyasvalaki is odaér a dobogóra, akitől ezt nem feltétlenül elvárnánk. Most már hetven egyesületnek tudunk műhelytámogatást nyújtani, harminc edző kap tőlünk fizetést. Négy év alatt háromszor jártunk Havannában, a világ legerősebb amatőr ökölvívó-válogatottjával együtt edzőtáboroztunk.

Kevés olyan sportág van, mint az ökölvívás, amelyet évről évre, úgymond, „lerabolnak” a profik. Kokótól Erdein, Kótai Misin, Nagy „Csonttörő” Janin, Hidvégi Gyurin, a két Bedák-fivéren át Szili Pistáig tucatszám sorolhatnám azokat a kiváló képességű amatőr bunyósokat, akik az évek során erejük teljében profinak álltak. Egyetlen más sportág sem lenne képes kiheverni ekkora veszteségeket. Mi viszont így is „csipegetünk” a világversenyeken,2005-ben Bedák „Pimpa” ezüstérmes lett a kínai világbajnokságon, Káté Gyuszi két vb-bronzéremmel büszkélkedik, Bacskai Balázs 2010-ben Európa-bajnokságot nyert, s tavaly, Minszkben is volt két Eb-bronzérmünk Varga Miklós és Harcsa Zoltán révén. És akkor a fiatalokról – Szatmári Petra ifjúsági világbajnoki címéről, Gálos Roland ifi-Eb-aranyáról, a többiek, Hámori Ádám, Szőrös Márk érmeiről – nem is beszéltem. A legújabb reménységünk a 18 éves fejjel a felnőttek között Bocskai-emlékversenyt nyerő Darányi Zsolt, aki ugyan Torontóban él, de a magyar boksz dicsőségére éri el a sikereket. E szép eredmények ellenére hiányérzetem van, nem lehetek elégedett, mert olimpiáról Sydney óta nem sikerült éremmel hazatérnünk. De annyira megváltoztak a körülmények az utóbbi években, annyi új ország bokszolóival kell szembe néznünk – hiszen a Szovjetunió és Jugoszlávia is osztódással szaporodott –, plusz az állandó szabályváltozások is annyira megnehezítik a helyzetünket, hogy nem könnyű tartani a lépést. Tehát a megalapozott kritikának lenne létjogosultsága, ám a gond az, hogy a fanyalgás nem kívülről, hanem a saját berkeinkből érkezik folyamatosan. Hallottam azt a mondást, hogy a magyar vízilabda legnagyobb ellensége saját maga, sajnos, valamennyire ez a bokszra is áll. Azt kellene látni mindenkinek, hogy a szövetség nem nevelhet versenyzőket, az a klubok, a műhelyek feladata. Mi csak a feltételeket biztosíthatjuk, s azt meg is tesszük.

 

Hétfőn betölti a hatvanötöt. Papíron ez a nyugdíjkorhatár…

Nemcsak papíron, a „polgári” életben is. De mindez a bokszra nem vonatkozik, továbbra is szolgálom a bunyót, napi 6-8 órában. Nemzetközi szinten, érdekes módon, jobban megbecsülnek, mint idehaza. AZ AIBA, a világszövetség végrehajtó bizottsági tagja vagyok, s az EUBC-ben, az európai konföderációban is bizottságvezető. Egy biztos: rengeteg a teendőm, s rengeteg energiát érzek magamban. Nem legenda akarok lenni, hanem valóság. Az én személyem nem fontos, a lényeg a feladat sikeres elvégzése.

 

Egy ciklusra még mindenképpen érzek magamban erőt és elhivatottságot, ha az egészségem megengedi.

„Az elmúlt ötven évben szenzációs korszakai voltak a magyar ökölvívásnak. Az 1969-1973 közötti aranycsapat a müncheni olimpiáról négy éremmel tért haza, Gedó György olimpiai bajnok lett, aztán az 1974-es vb-n már nem termett érem. A következő csúcspont az 1985-ös budapesti Eb volt, amelyben edzőként már komoly szerepet vállaltam. Ekkor hét érmet nyertünk, benne Somodi Ferenc aranyával. A kilencvenes évek csúcspontja az 1997-es budapesti vb volt Kokó és Madár diadalával, napjainkban pedig a rutinosabb – Varga, Bacskai, Harcsa Zoltán, Szellő – és a fiatal – Hámori, Darányi, Gálos, Szőrös – ökölvívók jelentik a sikerek zálogát” – mondta az elnök, majd egy-egy mondattal jellemezte azokat a személyiségeket, akik hosszú pályafutása során a legnagyobb hatást gyakorolták rá.

 

Adler Zsigmond – „Fantasztikus szeme, érzéke volt a bokszhoz, nem véletlen, hogy Papp Lacival egymásra találtak.”

 

Papp László – „Szédületes bokszoló volt, talán még annál is nagyobb ember. A világ ökölvívásának bálványa.”

 

Török „Béka” Gyula – „Óriási egyénisége volt a magyar bunyónak, remek humorral megáldva.”

 

Gedó György – „Szenzációs ökölvívó volt, virtuóz a ringben.”

 

Kovács „Kokó” István – „Ökölvívóként az egyik legnagyobbnak tartom, aki valaha kesztyűt húzott, talán a legjobb képességű bunyós, akivel találkoztam. Remélem, hogy a jövőben is a sportág érdekeit tartja szem előtt.”

 

Erdei Zsolt „Madár” – Már most legenda, és még mekkora legenda lesz később! Tiszta lelkű, kivételesen korrekt sportember!”

 

Szántó Imre„ Öcsi” – „Magyarország legjobb ökölvívó-edzője. Az utóbbi időben kissé eltávolodtunk egymástól, de visszatalálunk…”