Orbán László, akitől elvették az olimpiai aranyat

orbán lászló és botos.jpg
Annak idején igen sokan egyenesen rajongtak azért az ökölvívásért, amit Orbán László sok éven át következetesen megvalósított a ringben. Ő a technikára, az elhajlásokra, a leheletfinom megoldásokra építette küzdőmodorát, amely oly sok, emlékezetes sikert is hozott számára, a sportág barátainak, rajongóinak örömére.

Ezt a rendkívül eredményes ökölvívót - aki tizenhat éven át a szorítóban, majd ugyanennyi ideig az edzőtermekben és a szorító sarokban bizonyította kivételes képességeit, s aki az utóbbi két évtizedben elveszett a magyar ökölvívás számára - már megtalálni sem volt gyerekjáték.

- Értelmetlennek tartottam az egyenlőtlen erők harcát, s ezért inkább visszavonultam. Inkább maradjunk a régebbi eseményeknél, amelyekre szívesen emlékezem.

- Természetesen. Essen szó mondjuk arról, miként szeretett bele ebbe a kemény, férfias sportágba?

- Szekszárdon születtem, majd nevelkedtem, az öt testvér között ketten voltunk fiúk. Érdekes módon a bátyám előbb a labdarúgásért rajongott, később pedig egy technikai sport, a teke kerítette hatalmába. Ami engem illet, egészen speciális előzmények után lettem ökölvívó. Az egyik srácnak ugyanis volt egy pár kesztyűje, amellyel úgy rendezett a grundon meccseket, hogy a balosat kapta az egyik fél, a jobbosat a másik. Ráadásul csak azzal a kézzel lehetett ütni, amelyiken volt a kesztyű.

- Innen már csak egy lépést kellett megtenni a Szekszárdi Dózsa ökölvívó terméig.

- Így történt, ott ismerkedtem meg Leposa Ferenccel, aki nem egyszerűen az első edzőm volt, hanem sokkal több annál. Ő nem csak az ökölvívás tudományára tanított, hanem emberségre is, én pedig igyekeztem mindent átvenni tőle. Tudatosan készültem a szorítók világába. Elfogadtam, hogy a sportág lényege: mozgás közben megismerni az ellenfeleket, feltérképezni a gyengeségeiket, majd azokat igyekezni kihasználni.

- Ön egyértelműen jó tanítványnak bizonyult…

- A korosztályos sikerek után az első, igazi meglepetést 1968-ban okoztam. Ekkor ugyanis az MTK pehelysúlyú bajnokát, Kovács Pált legyőzve lettem felnőtt országos bajnok, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy kivigyenek a mexikóvárosi olimpiára. Amikor azután 1969. januárjától Papp László lett a válogatott szövetségi kapitánya, ő azonnal beválogatott és én is ott lehettem a nagysikerű bukaresti Európa-bajnokságon, ahol pehelysúlyban nem találtam legyőzőre. Nem tudom eléggé megköszönni a sorsnak, hogy Papp Lászlóval összehozott. Nagyon kevés edzőtől tudtam olyan szakmai dolgokat megtanulni, mint tőle.

- A későbbi világversenyein már könnyűsúlyban képviselte hazánkat.

- Ezt természetesnek kell mondanom, hiszen egyre nehezebben bírtam a hat-nyolc kilós fogyasztásokat. Európa-bajnokságon még egy érmet, egy bronzot szereztem, ez 1971-ban, Madridban történt.

- Közben azonban elérte élete legnagyobb sikerét: az 1972-es, müncheni olimpián azt a bizonyos ezüstérmet.

- Amely nyugodtan lehetett volna arany is! Azt a meccset ugyanis mindmáig úgy érzem, én nyertem. A bírók azonban másként látták – feltehetően azért, mert a bírói kar elnöke lengyel volt. Egyébként az egy rendkívüli feszültségekkel terhelt olimpia volt a terroristák merénylete miatt. Először még az is bizonytalan volt, folytatódnak-e a vetélkedések. Nekem éppen azon a napon volt meccsem, amelyre kétszer is kellett mérlegelnem. Ami a legfontosabb: a döntőt nekem kellett volna nyerni.

- Mindössze huszonöt éves volt, amikor végleg szögre akasztotta a kesztyűit.

- 1974-ben már a könnyűsúlyt is borzasztó nehezen hoztam, a szervezetem szinte napról napra mind keményebben ellenkezett a fogyasztással szemben. Felsőbb súlycsoportba viszont már nem mehettem, így nem volt más választásom, mint a visszavonulás. Egyenes út vezetett az edzőséghez, hiszen szülővárosomban szívesen fogadtak. Onnan 1979-ben Székesfehérvárra vitt az utam, majd 1989-ben a Budapesti Honvédban fejeztem be az ökölvívással kapcsolatos tevékenységemet. A fehérvári évekre emlékezem szívesen, hiszen versenyzőim öt felnőtt magyar bajnoki címet szereztek (Dankó Tivadar kétszer, Bujdosó László, Németh Rezső és Soltész János pedig egy-egy alkalommal lett első), de mindössze Soltészt vitték ki egyszer az Európa-bajnokságra, a többieket még ennyire sem tartották érdemesnek. A Honvédnál Szabó Lóránt Eb-harmadik lett, de nálam tanult többek között a későbbi sokszoros válogatott Lakatos Pál is. Amikor 1989-ben megszűnt a BHSE ökölvívó szakosztálya, ezzel egyidejűleg az én rengeteg csalódással tarkított edzői pályám is befejeződött. Amióta nincs közöm az ökölvívósporthoz, ezerszer nyugodtabb ember vagyok. Az elmúlt közel két évtized során sokkal többet lehettem együtt a családommal.

- Külső szemlélőként csak van rálátása az ökölvívásra?

- Inkább a profi boksz eseményeit kísérem figyelemmel, bár ott is éppen elég sötét dolgok történnek. A német istállók például egyes embereket zseniálisan, messze valós tudásszintjük felett menedzselnek. Ami pedig a hazai történéseket illeti, azokat a tévén keresztül, illetve a sajtóban követem. Az idősebbekkel van némi kapcsolatom. Jólesett, hogy többször meghívtak az MTK-s Gula Laci által szervezett találkozókra, ahol ott volt többek között az olimpiai bajnok Török „Béka” Gyula, Vona Jóska, Csjeff Sanyi, Nagy József, Gedó Gyuri, s természetesen Gula Laci is.

forrás: Sportforum.hu
szerző: Jocha Károly
fotók: kuzdoter.com