Elhunyt a Herceg, Tommy Morrison
35339
In memoriam Fekete Zsolt
2010. 05. 18. 12:53
Amint arról beszámoltunk, a héten hatvanhét éves korában elhunyt a debreceni sportélet egyik nagy egyénisége, Fekete Zsolt testnevelő-cselgáncsszakedző. Rá emlékezünk!
A monokli.com és Debrecen küzdősport-szakírója, Balogh Zoltán még 2006-ban írt terjedelmes cikket egykori mesterétől, mégpedig annak apropóján, hogy Hajós Alfréd-díjat vehetett át. A vagy.hu akkor az alábbi írással méltatta a Fekete Zsoltot.
Gyorsan kell aludni, nem sokat
Debrecen sportéletének több mint negyven éve jellegzetes figurája Fekete Zsolt, nevéhez fűződik a Debreceni Dózsa judo szakosztályának megalakítása, s ő volt egyik mestere az olimpiai és világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnok Csősz Imrének is. A szakma mellett tanítványai az élet szeretetét is megtanulhatták tőle, a 63 éves testnevelő-szakedző munkáját az idén Debrecen városa Hajós Alfréd-díjjal ismerte el.
Soha életemben nem láttam öltönyben, bár már ismerem vagy harminc éve. Persze, ettől még lehet, hogy felöltötte néha a számára szokatlan viseletet, de mindenesetre furcsán festett a sötétbe öltözött emberek között világos ünneplőjében, amikor átvette a díjat. „Nem szóltak, hogy feketében kell jönni. Különben is, nem temetésre készültem” – ad magyarázatot egy mosoly kíséretében az átlagtól eltérő öltözékére, amikor néhány nappal a díjátvétel után két vörös nagyfröccs társaságában beszélgetünk. Mert, persze, kedvenc frissítőjét tekintve sem halad a tömeggel, az, hogy mások szerint vörösborból fröccsöt készíteni szentségtörés, nem különösebben érdekli, ő így szereti.
A dózsás hőskor
Aztán gyorsan túlesünk a kötelező körökön, elmondja, ’65-ben végzett a testnevelési főiskola tanári szakán, de a középfokú cselgáncsedzői diploma mellé rögtön megszerezte a szakedzői végzettséget bizonyító papírokat is. Debrecenbe hazatérve megalakította a Dózsa judo szakosztályát, az eleinte 3-400 főből álló társulat tízéves vándorlás után, 80 főre leapadva kötött ki a Mikes Kelemen utcai bázison. Az igazi sikerek ’78-tól jöttek, az általa irányított lilák felkerültek az első osztályba, s a csapatot Fekete Zsolt nem csak edzőként, de versenyzőként is segítette. Az újabb minőségi változást a ’81-ben Debrecenben megrendezett cselgáncs Európa-bajnokság hozta. „Az Eb-nek köszönhetően szaunát építettek, padlófűtést és vadonatúj szőnyegeket kaptunk a már csak általunk használt csarnokba – idézi fel a hőskort, melyet edzői karrierje egyik legkedvesebb időszakának tart. - Jöttek is az eredmények, két profit igazoltunk, akik jó hatással voltak a közben felnövő utánpótlásra.” A dózsás sportolók számtalan egyéni magyar bajnoki érmet nyertek, folyamatosan jöttek a nemzetközi eredmények, és a csapatbajnokságokon rendre a dobogó környékén végeztek, majd ’94-ben az aranyat is megszerezték. Az edző intézménynek számított a Mikes Kelemen utcában, soha nem hiányzott az esti edzésekről, övé volt a jobb első szekrény a főöltözőben, félig elkopott talpú barna műanyag papucsa pedig a védjegyévé vált.
Fekete Zsolt a hivatalos indoklás szerint a Hajós Alfréd-díjat a cselgáncs szakosztály megalapításáért és a küzdősport debreceni meghonosításért kapta, s olyan kiemelkedő versenyző neveléséért, mint az olimpiai és világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnok Csősz Imre. Ez mind igaz, de ha a IV. danos mester edzői karrierjét figyelmen kívül hagynánk, egy „Életművészetért” plakettet akkor is megérdemelne. Poénjait, történeteit a mai napig emlegetik egykori tanítványai, versenyek után, edzőtáborokban a munka mellett a szórakozásnak is teret engedett. Többek között képes volt olyan „bravúrokra” is, hogy felállás nélkül végigülje a Debrecen-Fonyód közötti vasúti utazást, csak a kártyára koncentrálva, de nyáron, a napi két edzés közti szüneteket is egy napernyő alatt, sztorizgatva fájerozta végig, még véletlenül sem tette ki magát a nap káros sugarainak. A táborokban a pihenéssel sem sokat foglalkozott, szlogenje szerint: gyorsan kell aludni, nem sokat! Bár a kiszabott edzésmunkát keményen megkövetelte, azon túl nem igazán vette komolyan sem saját magát, sem az akkori viszonyokat. „Miért, mit kellett volna csinálnom - kérdezi vigyorogva -, minden hétvégén versenyen vagy edzőtáborban voltam, de szó se róla, élveztem a sportot és az életet. Különben sem szabad véresen komolyan felfogni a dolgokat, meg kell találni a munka és a szórakozás közti egyensúlyt. Szerintem ez hiányzik a mostani élsportolókból. Akkoriban sokkal több volt a Dózsa, mint egy judoklub, edzéseken kívül is összetartottunk, mindig jó volt a hangulat. Nagyon szerettem a sportolóimat, felnőttként kezeltem őket, benne voltam minden buliban, de emellett igyekeztem a legjobb körülményeket megteremteni számukra.”
Persze, ezt sem a megszokott módon tette, dózsás edzőként állandóan cukkolta a rendőröket, folyamatosan ment a zrika a bajnok kézilabdacsapat szervnél dolgozó játékosaival is. „A hülyeséget félretéve, sokat köszönhettünk a rendőrség akkori vezetőinek, volt olyan időszak, amikor nyolc sportállás állt a szakosztály rendelkezésére, s a yardon soha nem piszkálták a srácaimat.”
Barcelona után
A rendszerváltás azonban a klubot is megropogtatta. „’90-ben már érződtek a gondok, de Csősz Imi ’92-es barcelonai olimpiai bronzérmének köszönhetően a következő évben még 4,5 milliót kaptunk. Aztán a város már nem támogatta az egyéni sportágakat, ’98-ban megszűnt a Debreceni Dózsa, s bár még 2002-ig társadalmi munkában dolgoztam az új klubnál, a DRSE-nél, de azóta nincs kapcsolatom a sportággal - mondja rezignáltan, majd hozzáteszi: Mára széthullott az egykori csapat, mindenki járja a maga útját. Ma már csak ritkán jövünk össze néhány tanítványommal, ilyenkor bográcsban főzök valami jót.”
A sporttól azért nem szakadt el teljesen a Debreceni Egyetemen 1968-tól 2005-ig főállásban testnevelést tanító egykori edző nyugdíjazása után ugyanitt óraadóként heti tíz órában labdarúgást, önvédelmet és kosárlabdát oktat a hallgatóknak. „Jól jön ez a kis pénz a nyugdíj mellett, bár amúgy sem vagyok egy otthonülő típus, 63 évesen is élvezem a munkát.”
A beszélgetés végén még elmeséli, a díjátadás után a Lyceum Hotelban tartott fogadáson odaült mellé egykori versenyzője, a város tűzoltóparancsnoka, Kovács Ferenc. Persze, nem hagyta szó nélkül, kajánul csak annyit jegyzett meg díszegyenruhás, kopasz tanítványának: „Ferikém, legalább egy parókát felvehettél volna ehhez a jelmezhez!”
Nevetek, a poén most is ugyanúgy ül, mint egykor edzés után a Mosoly presszó aprócska kerthelyiségének pléh asztalánál. Majd elkortyolja maradék fröccsét, közben lefixálunk egy nyári bográcsozást, aztán jellegzetes, mackós járásával elindul hazafelé.
Gyorsan kell aludni, nem sokat
Debrecen sportéletének több mint negyven éve jellegzetes figurája Fekete Zsolt, nevéhez fűződik a Debreceni Dózsa judo szakosztályának megalakítása, s ő volt egyik mestere az olimpiai és világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnok Csősz Imrének is. A szakma mellett tanítványai az élet szeretetét is megtanulhatták tőle, a 63 éves testnevelő-szakedző munkáját az idén Debrecen városa Hajós Alfréd-díjjal ismerte el.
Soha életemben nem láttam öltönyben, bár már ismerem vagy harminc éve. Persze, ettől még lehet, hogy felöltötte néha a számára szokatlan viseletet, de mindenesetre furcsán festett a sötétbe öltözött emberek között világos ünneplőjében, amikor átvette a díjat. „Nem szóltak, hogy feketében kell jönni. Különben is, nem temetésre készültem” – ad magyarázatot egy mosoly kíséretében az átlagtól eltérő öltözékére, amikor néhány nappal a díjátvétel után két vörös nagyfröccs társaságában beszélgetünk. Mert, persze, kedvenc frissítőjét tekintve sem halad a tömeggel, az, hogy mások szerint vörösborból fröccsöt készíteni szentségtörés, nem különösebben érdekli, ő így szereti.
A dózsás hőskor
Aztán gyorsan túlesünk a kötelező körökön, elmondja, ’65-ben végzett a testnevelési főiskola tanári szakán, de a középfokú cselgáncsedzői diploma mellé rögtön megszerezte a szakedzői végzettséget bizonyító papírokat is. Debrecenbe hazatérve megalakította a Dózsa judo szakosztályát, az eleinte 3-400 főből álló társulat tízéves vándorlás után, 80 főre leapadva kötött ki a Mikes Kelemen utcai bázison. Az igazi sikerek ’78-tól jöttek, az általa irányított lilák felkerültek az első osztályba, s a csapatot Fekete Zsolt nem csak edzőként, de versenyzőként is segítette. Az újabb minőségi változást a ’81-ben Debrecenben megrendezett cselgáncs Európa-bajnokság hozta. „Az Eb-nek köszönhetően szaunát építettek, padlófűtést és vadonatúj szőnyegeket kaptunk a már csak általunk használt csarnokba – idézi fel a hőskort, melyet edzői karrierje egyik legkedvesebb időszakának tart. - Jöttek is az eredmények, két profit igazoltunk, akik jó hatással voltak a közben felnövő utánpótlásra.” A dózsás sportolók számtalan egyéni magyar bajnoki érmet nyertek, folyamatosan jöttek a nemzetközi eredmények, és a csapatbajnokságokon rendre a dobogó környékén végeztek, majd ’94-ben az aranyat is megszerezték. Az edző intézménynek számított a Mikes Kelemen utcában, soha nem hiányzott az esti edzésekről, övé volt a jobb első szekrény a főöltözőben, félig elkopott talpú barna műanyag papucsa pedig a védjegyévé vált.
Fekete Zsolt a hivatalos indoklás szerint a Hajós Alfréd-díjat a cselgáncs szakosztály megalapításáért és a küzdősport debreceni meghonosításért kapta, s olyan kiemelkedő versenyző neveléséért, mint az olimpiai és világbajnoki bronzérmes, Európa-bajnok Csősz Imre. Ez mind igaz, de ha a IV. danos mester edzői karrierjét figyelmen kívül hagynánk, egy „Életművészetért” plakettet akkor is megérdemelne. Poénjait, történeteit a mai napig emlegetik egykori tanítványai, versenyek után, edzőtáborokban a munka mellett a szórakozásnak is teret engedett. Többek között képes volt olyan „bravúrokra” is, hogy felállás nélkül végigülje a Debrecen-Fonyód közötti vasúti utazást, csak a kártyára koncentrálva, de nyáron, a napi két edzés közti szüneteket is egy napernyő alatt, sztorizgatva fájerozta végig, még véletlenül sem tette ki magát a nap káros sugarainak. A táborokban a pihenéssel sem sokat foglalkozott, szlogenje szerint: gyorsan kell aludni, nem sokat! Bár a kiszabott edzésmunkát keményen megkövetelte, azon túl nem igazán vette komolyan sem saját magát, sem az akkori viszonyokat. „Miért, mit kellett volna csinálnom - kérdezi vigyorogva -, minden hétvégén versenyen vagy edzőtáborban voltam, de szó se róla, élveztem a sportot és az életet. Különben sem szabad véresen komolyan felfogni a dolgokat, meg kell találni a munka és a szórakozás közti egyensúlyt. Szerintem ez hiányzik a mostani élsportolókból. Akkoriban sokkal több volt a Dózsa, mint egy judoklub, edzéseken kívül is összetartottunk, mindig jó volt a hangulat. Nagyon szerettem a sportolóimat, felnőttként kezeltem őket, benne voltam minden buliban, de emellett igyekeztem a legjobb körülményeket megteremteni számukra.”
Persze, ezt sem a megszokott módon tette, dózsás edzőként állandóan cukkolta a rendőröket, folyamatosan ment a zrika a bajnok kézilabdacsapat szervnél dolgozó játékosaival is. „A hülyeséget félretéve, sokat köszönhettünk a rendőrség akkori vezetőinek, volt olyan időszak, amikor nyolc sportállás állt a szakosztály rendelkezésére, s a yardon soha nem piszkálták a srácaimat.”
Barcelona után
A rendszerváltás azonban a klubot is megropogtatta. „’90-ben már érződtek a gondok, de Csősz Imi ’92-es barcelonai olimpiai bronzérmének köszönhetően a következő évben még 4,5 milliót kaptunk. Aztán a város már nem támogatta az egyéni sportágakat, ’98-ban megszűnt a Debreceni Dózsa, s bár még 2002-ig társadalmi munkában dolgoztam az új klubnál, a DRSE-nél, de azóta nincs kapcsolatom a sportággal - mondja rezignáltan, majd hozzáteszi: Mára széthullott az egykori csapat, mindenki járja a maga útját. Ma már csak ritkán jövünk össze néhány tanítványommal, ilyenkor bográcsban főzök valami jót.”
A sporttól azért nem szakadt el teljesen a Debreceni Egyetemen 1968-tól 2005-ig főállásban testnevelést tanító egykori edző nyugdíjazása után ugyanitt óraadóként heti tíz órában labdarúgást, önvédelmet és kosárlabdát oktat a hallgatóknak. „Jól jön ez a kis pénz a nyugdíj mellett, bár amúgy sem vagyok egy otthonülő típus, 63 évesen is élvezem a munkát.”
A beszélgetés végén még elmeséli, a díjátadás után a Lyceum Hotelban tartott fogadáson odaült mellé egykori versenyzője, a város tűzoltóparancsnoka, Kovács Ferenc. Persze, nem hagyta szó nélkül, kajánul csak annyit jegyzett meg díszegyenruhás, kopasz tanítványának: „Ferikém, legalább egy parókát felvehettél volna ehhez a jelmezhez!”
Nevetek, a poén most is ugyanúgy ül, mint egykor edzés után a Mosoly presszó aprócska kerthelyiségének pléh asztalánál. Majd elkortyolja maradék fröccsét, közben lefixálunk egy nyári bográcsozást, aztán jellegzetes, mackós járásával elindul hazafelé.
Mond el a véleményed
Legolvasottabb
Felkapott