Mike Tyson vs. Jake Paul - Mindenki a hamvaiból feltámadó „Főnixet” várja
1847
Feketelyuk a küzdősportok területén, eltűnik a nehézsúly?
2010. 10. 30. 10:07
Ahogy egyre fejlődik az erőt növelő kondi gépek, és fehérjék világa, valamint az illegális szteroidok sem visszafelé fejlődnek, érdekes módon egyre kevesebb kiemelkedő nehézsúlyú harcos található a küzdősportokban.
Kezdjük csak a valaha volt legnépszerűbb küzdősporttal, az ökölvívással
Az 1900-as évek eleje óta az ökölvívás nehézsúlyú bajnokának lenni hatalmas presztízs volt. A nehézsúlyú bajnok ekkoriban még egy valódi hősnek számított, hiszen egy igazi harcost képviselt, és csak egyetlen egy volt belőle! 1963 környékén aztán elindult valami, ami néhány évtized alatt jelentősen rontott az ökölvívás megítélésén. 1988-ra kialakult a négy nagy világszervezet a WBC, a WBA, az IBF és a WBO. Ezek mellett ki tudja hány kisebb szervezet nevezi ma magát világszövetségnek, s avat „világbajnokot”. Bár ekkoriban még voltak kiemelkedő nehézsúlyú bajnokok, mint pl. Mike Tyson, Evander Holyfield, Ray Mercer, Riddick Bowe, Michael Moorer vagy éppen Lennox Lewis, hogy csak a kornak a legnagyobbjait említsük! Ezeket a harcosokat persze nehézsúlyú bajnoknak nevezzük és még a megítélésük is igen pozitív volt, ám azt ne feledjük el, hogy akár egyszerre négy is lehetett belőlük, úgy, hogy egyáltalán semmi nem kötelezte őket arra, hogy egymással is megküzdjenek.
Itt már csak azokat nevezhettük vitathatatlan bajnoknak, akik egyesesítették a világbajnoki öveket, mint Tyson, Holyfield vagy Lewis. A hanyatlás a 2000-res évek elejétől figyelhető meg, mikor elérkezetek az egyre „gyengébb” kihívók és bajnokok! Megjelent a táncos lábú Chris Byrd, akinek bár a szíve a helyén volt, az hogy kiüssön valakit egy nagyon távoli remény volt.
Mike Tyson.jpg
Akárhogy is nézzük egy nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzésen az ember a legritkább esetben akar megnézni úgy 12 menetnyi bunyót, hogy szinte esélytelen a KO, vagy megrendítő erejű ütés. Sorra jöttek az olyan nevek, mint Hasim Rahman vagy John Ruiz, akik sorozatosan szörnyű nehézsúlyú mérkőzéseket produkáltak. A nehézsúlyú ökölvívás fő piaca Amerika folyamatosan kezdte elveszíteni a hitét a saját nehézsúlyú bunyósaiban. A legnagyobb érdeklődést talán az váltotta ki, mikor a legendás Roy Jones Jr., a félnehézsúlyú koronáit hátrahagyva megszerezte John Ruiz-tól a WBA övét. Ezek után jó pár év csere-bere következett, hiszen sok pár meccses bajnok tűnt fel, majd őket szépen lassan a szovjet és az európai bunyósok követték. Jelen pillanatban két meghatározó és egy izgalmas bunyósa van a nehézsúlyú élvonalnak. A Klicsko-testvérek mellett David Haye a bajnok jelenleg, ám tény hogy két ukrán bunyós mellett egy angol bunyós a nehézsúlyú világ elit.
Ez az amerikai közönség számára pedig igencsak érdektelen, valamint elég költséges szórakozást jelent! Nem véletlen hogy az HBO mostanában nem tűzött a műsorára Pay Per View (PPV) rendszerben nehézsúlyú bajnoki címmérkőzést, sőt, a csatorna már semmilyen formában nem sugározza a Klicsko-testvérek mérkőzéseit. „Egyszerűen kifogytunk a nehézsúlyból! Jelenleg az Egyesült Államokban nem érdekes a nehézsúly, hiszen a két Klicskón kívül csak egy David Haye van.” – Ross Greenburg az HBO elnöke.
Üstökös szerű karrierje volt a K-1-nek is hisz berobbant, fényesen ragyogott, majd szépen lassan kihunyni látszik
Ernesto_Mr_ Perfect_Hoost.jpgA K-1 1993 óta van jelen, s olyan szolgálatot tett világszerte a kick-boksznak és a thai-boksznak, melyet örökké csak köszönhet majd. A K-1 szabályrendszere leginkább mindig a profi kick-bokszhoz hasonlított. A fénykorban szinte minden rendezvényen olyan kaliberű harcosok estek egymásnak, mint Ernesto Hoost, Peter Aerts, Andy Hug, Jerome LeBanner, Mark Hunt, Ray Sefo vagy éppen Remy Bonjasky. Szinte minden torna öldöklő csatákat hozott, ám egy-egy új embernek nehéz volt megállnia a helyét a nagy nevek között, ugyanis az ekkor fénykorukat élő harcosok rendre komoly verésben részesítették őket! A 2000-es évben a japánok újítani akartak, és elkezdték keresni az olyan óriásokat, mint Monthana Silva vagy éppen Bob Sapp. Ezen óriásokat az elején óriási rajongás övezte, ám később mind minden kisgyerek ők is megunták a cirkuszt. Andy Hug leukémiában életét vesztette, a többiek pedig elkezdtek kiöregedni. Az újonnan megjelenő harcosok nagy része tiszavirág életűnek bizonyult, vagy bekerüléseket hátráltatták a menedzserek egyéni érdekei. Ernesto Hoost visszavonult, Ray Sefo kiöregedett, Jerome LeBanner kiöregedett, Mark Hunt szabályrendszert váltott. Az új nevek közül a balhés Badr Hari tudott megmaradni ám a K-1 jelenlegi uralkodója a holland torony Semmy Schilt. Schilt hiába kőkemény és elismert harcos, csatái látványra meg sem közelítik a K-1 korábbi, legendás csatáit. 2010-re ott tartunk, hogy ritkaság számba mennek a hajdanán az egész világot behálózó K-1 rendezvények.
Az utóbbi tíz évben az MMA viszont rohamosan fejlődött, a népszerűsége nagyobb, mint valaha és a harcosok is egyre karakteresebbek
Az azonban szembetűnő különbség, hogy még hat-hét évvel ezelőtt a rögös utat bejárt nagy múltú harcosokat a világ minden tájáról szedték össze, hogy reális világ elitet hozzanak létre, addig mára a bajnokok mögött többnyire a vérprofi management áll. Elég csak a legendás Pride FC nehézsúlyú tornáira gondolnunk, ahol olyan nevek harcoltak egymással, mint Fedor Emelianenko, Antonio Rodrigo Nogueira, Sergei Kharitonov, Kazuyuki Fujita, Mirko CroCop, és ezt a listát még hosszan sorolhatnánk. 60-70 ezres tömegek várták e harcosokat, hogy egymásnak essenek, és hogy miért volt ennyi különböző nemzetiségű kiemelkedő harcos ekkoriban? A japánok mindig is elég csehül álltak a kiemelkedő nehézsúlyú bunyósokkal. A K-1-ből csak egy-egy név vállalta az MMA szabályrendszerű megmérettetéseket, ezért a Pride ügynökei folyamatosan járták a világ rendezvényeit, hogy egy-egy kiemelkedő harcost megtaláljanak. Mivel a pénzben nem volt hiány, így sikerült összevásárolni a világelitet, mely a középpontba helyezte a szervezetet és a nehézsúlyú divíziót! 2007-ben azonban a szervezetnek vége lett, és a bunyósok szétszéledtek a világban.
Az UFC ekkor kezdte meg uralkodását! Sok Pride harcossal nem tudtak megegyezni különböző okok miatt, ám akkori bajnokuk egy igazi amerikai ikon, Randy Couture volt. Ekkoriban tűnt fel a pankrátor király Brock Lesnar is az MMA egén, akire az első meccse után le is csapott Dana White, hogy a kőkemény Frank Mir ellen a mélyvízbe dobja, elsőre sikertelenül. A korábbi Pride bajnok Nogueira és CroCop igen hamar aláírt az UFC-hez, ám az igazán nagy attrakció az őket verő Fedor leszerződtetése lett volna. White nem hajlott Fedor és menedzserei elképzelései felé, így az aláírt a Strikeforce-hoz, melynek élvonalát más szervezetek nagyjai, valamint egy-egy hirtelen feltűnt, pár meccses harcos alkotja. Mivel Dana White tudomásul vette, hogy az orosz harcos nem kerül hozzájuk, elkezdte kinevelni a saját harcosait.
Cain Velasquez.jpg
Három kiemelkedő név van itt, akiket az UFC tett azzá, akik ma. Brock Lesnar megszerezte a bajnoki címet a legendás, ám nem túl fiatal Randy Couture ellenében, majd visszavágott az őt legyőző Frank Mir-nek. Shane Carwin egy másik hatalmas termetű harcos, aki híres volt az első menetes KO győzelmeiről. Carwin szépen lassan össze lett eresztve Lesnar-al, akit az első menetben majdnem elkapott, ám az új erőre kapva a második menetben egy fojtással véget vetett a mérkőzésnek. A harmadik harcos a mexikói birkózó király Cain Velasquez, aki látványos stílusával hamar a közönség egyik kedvence lett. Cain végül legyőzte Lesnar-t egy első menetes TKO-val, és most a nehézsúly kedvence, valamint a mexikói rajongók kultikus bajnoka! Hamarosan tehát eljön a Dos Santos Jr elleni mérkőzése, ami az MMA-ban eddig nem sűrűn előforduló giga bajnoki csata lesz a két latinajkú harcos között, minden bizonnyal hatalmas mexikói érdeklődéssel. A management része, hogy sokan nem kedvelik Dana White-ot, így ha egy bajnokot ő pátyolgat, sokan nem szimpatizálnak azzal. Ez azért lehet érdekes, mert így sokszor azért nézik a gálákat, hogy lássák Dana kedvencét veszíteni. Minden tudatos már itt.
Az UFC nagyjai tehát egy tökéletes menedzsmenttel a hátuk mögött ragyognak, még a hajdanán nagy nevek szépen kiöregszenek, vagy eltűnnek. A dalnak azonban itt még nincsen vége, hiszen ezek a kinevelt harcosok mind 25 és a korai 30-as éveik elején járnak, azaz még nagyon sok van bennük. A tudatos nevelés tehát meghozza a gyümölcsét, ám az biztos, hogy kevesebb tehetség érvényesülését segíti elő, már ha az illető nem amerikai.
Kovács Attila, Supras
Az 1900-as évek eleje óta az ökölvívás nehézsúlyú bajnokának lenni hatalmas presztízs volt. A nehézsúlyú bajnok ekkoriban még egy valódi hősnek számított, hiszen egy igazi harcost képviselt, és csak egyetlen egy volt belőle! 1963 környékén aztán elindult valami, ami néhány évtized alatt jelentősen rontott az ökölvívás megítélésén. 1988-ra kialakult a négy nagy világszervezet a WBC, a WBA, az IBF és a WBO. Ezek mellett ki tudja hány kisebb szervezet nevezi ma magát világszövetségnek, s avat „világbajnokot”. Bár ekkoriban még voltak kiemelkedő nehézsúlyú bajnokok, mint pl. Mike Tyson, Evander Holyfield, Ray Mercer, Riddick Bowe, Michael Moorer vagy éppen Lennox Lewis, hogy csak a kornak a legnagyobbjait említsük! Ezeket a harcosokat persze nehézsúlyú bajnoknak nevezzük és még a megítélésük is igen pozitív volt, ám azt ne feledjük el, hogy akár egyszerre négy is lehetett belőlük, úgy, hogy egyáltalán semmi nem kötelezte őket arra, hogy egymással is megküzdjenek.
Itt már csak azokat nevezhettük vitathatatlan bajnoknak, akik egyesesítették a világbajnoki öveket, mint Tyson, Holyfield vagy Lewis. A hanyatlás a 2000-res évek elejétől figyelhető meg, mikor elérkezetek az egyre „gyengébb” kihívók és bajnokok! Megjelent a táncos lábú Chris Byrd, akinek bár a szíve a helyén volt, az hogy kiüssön valakit egy nagyon távoli remény volt.
Mike Tyson.jpgAkárhogy is nézzük egy nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzésen az ember a legritkább esetben akar megnézni úgy 12 menetnyi bunyót, hogy szinte esélytelen a KO, vagy megrendítő erejű ütés. Sorra jöttek az olyan nevek, mint Hasim Rahman vagy John Ruiz, akik sorozatosan szörnyű nehézsúlyú mérkőzéseket produkáltak. A nehézsúlyú ökölvívás fő piaca Amerika folyamatosan kezdte elveszíteni a hitét a saját nehézsúlyú bunyósaiban. A legnagyobb érdeklődést talán az váltotta ki, mikor a legendás Roy Jones Jr., a félnehézsúlyú koronáit hátrahagyva megszerezte John Ruiz-tól a WBA övét. Ezek után jó pár év csere-bere következett, hiszen sok pár meccses bajnok tűnt fel, majd őket szépen lassan a szovjet és az európai bunyósok követték. Jelen pillanatban két meghatározó és egy izgalmas bunyósa van a nehézsúlyú élvonalnak. A Klicsko-testvérek mellett David Haye a bajnok jelenleg, ám tény hogy két ukrán bunyós mellett egy angol bunyós a nehézsúlyú világ elit.
Ez az amerikai közönség számára pedig igencsak érdektelen, valamint elég költséges szórakozást jelent! Nem véletlen hogy az HBO mostanában nem tűzött a műsorára Pay Per View (PPV) rendszerben nehézsúlyú bajnoki címmérkőzést, sőt, a csatorna már semmilyen formában nem sugározza a Klicsko-testvérek mérkőzéseit. „Egyszerűen kifogytunk a nehézsúlyból! Jelenleg az Egyesült Államokban nem érdekes a nehézsúly, hiszen a két Klicskón kívül csak egy David Haye van.” – Ross Greenburg az HBO elnöke.
Üstökös szerű karrierje volt a K-1-nek is hisz berobbant, fényesen ragyogott, majd szépen lassan kihunyni látszik
Ernesto_Mr_ Perfect_Hoost.jpgA K-1 1993 óta van jelen, s olyan szolgálatot tett világszerte a kick-boksznak és a thai-boksznak, melyet örökké csak köszönhet majd. A K-1 szabályrendszere leginkább mindig a profi kick-bokszhoz hasonlított. A fénykorban szinte minden rendezvényen olyan kaliberű harcosok estek egymásnak, mint Ernesto Hoost, Peter Aerts, Andy Hug, Jerome LeBanner, Mark Hunt, Ray Sefo vagy éppen Remy Bonjasky. Szinte minden torna öldöklő csatákat hozott, ám egy-egy új embernek nehéz volt megállnia a helyét a nagy nevek között, ugyanis az ekkor fénykorukat élő harcosok rendre komoly verésben részesítették őket! A 2000-es évben a japánok újítani akartak, és elkezdték keresni az olyan óriásokat, mint Monthana Silva vagy éppen Bob Sapp. Ezen óriásokat az elején óriási rajongás övezte, ám később mind minden kisgyerek ők is megunták a cirkuszt. Andy Hug leukémiában életét vesztette, a többiek pedig elkezdtek kiöregedni. Az újonnan megjelenő harcosok nagy része tiszavirág életűnek bizonyult, vagy bekerüléseket hátráltatták a menedzserek egyéni érdekei. Ernesto Hoost visszavonult, Ray Sefo kiöregedett, Jerome LeBanner kiöregedett, Mark Hunt szabályrendszert váltott. Az új nevek közül a balhés Badr Hari tudott megmaradni ám a K-1 jelenlegi uralkodója a holland torony Semmy Schilt. Schilt hiába kőkemény és elismert harcos, csatái látványra meg sem közelítik a K-1 korábbi, legendás csatáit. 2010-re ott tartunk, hogy ritkaság számba mennek a hajdanán az egész világot behálózó K-1 rendezvények. Az utóbbi tíz évben az MMA viszont rohamosan fejlődött, a népszerűsége nagyobb, mint valaha és a harcosok is egyre karakteresebbek
Az azonban szembetűnő különbség, hogy még hat-hét évvel ezelőtt a rögös utat bejárt nagy múltú harcosokat a világ minden tájáról szedték össze, hogy reális világ elitet hozzanak létre, addig mára a bajnokok mögött többnyire a vérprofi management áll. Elég csak a legendás Pride FC nehézsúlyú tornáira gondolnunk, ahol olyan nevek harcoltak egymással, mint Fedor Emelianenko, Antonio Rodrigo Nogueira, Sergei Kharitonov, Kazuyuki Fujita, Mirko CroCop, és ezt a listát még hosszan sorolhatnánk. 60-70 ezres tömegek várták e harcosokat, hogy egymásnak essenek, és hogy miért volt ennyi különböző nemzetiségű kiemelkedő harcos ekkoriban? A japánok mindig is elég csehül álltak a kiemelkedő nehézsúlyú bunyósokkal. A K-1-ből csak egy-egy név vállalta az MMA szabályrendszerű megmérettetéseket, ezért a Pride ügynökei folyamatosan járták a világ rendezvényeit, hogy egy-egy kiemelkedő harcost megtaláljanak. Mivel a pénzben nem volt hiány, így sikerült összevásárolni a világelitet, mely a középpontba helyezte a szervezetet és a nehézsúlyú divíziót! 2007-ben azonban a szervezetnek vége lett, és a bunyósok szétszéledtek a világban.
Az UFC ekkor kezdte meg uralkodását! Sok Pride harcossal nem tudtak megegyezni különböző okok miatt, ám akkori bajnokuk egy igazi amerikai ikon, Randy Couture volt. Ekkoriban tűnt fel a pankrátor király Brock Lesnar is az MMA egén, akire az első meccse után le is csapott Dana White, hogy a kőkemény Frank Mir ellen a mélyvízbe dobja, elsőre sikertelenül. A korábbi Pride bajnok Nogueira és CroCop igen hamar aláírt az UFC-hez, ám az igazán nagy attrakció az őket verő Fedor leszerződtetése lett volna. White nem hajlott Fedor és menedzserei elképzelései felé, így az aláírt a Strikeforce-hoz, melynek élvonalát más szervezetek nagyjai, valamint egy-egy hirtelen feltűnt, pár meccses harcos alkotja. Mivel Dana White tudomásul vette, hogy az orosz harcos nem kerül hozzájuk, elkezdte kinevelni a saját harcosait.
Cain Velasquez.jpgHárom kiemelkedő név van itt, akiket az UFC tett azzá, akik ma. Brock Lesnar megszerezte a bajnoki címet a legendás, ám nem túl fiatal Randy Couture ellenében, majd visszavágott az őt legyőző Frank Mir-nek. Shane Carwin egy másik hatalmas termetű harcos, aki híres volt az első menetes KO győzelmeiről. Carwin szépen lassan össze lett eresztve Lesnar-al, akit az első menetben majdnem elkapott, ám az új erőre kapva a második menetben egy fojtással véget vetett a mérkőzésnek. A harmadik harcos a mexikói birkózó király Cain Velasquez, aki látványos stílusával hamar a közönség egyik kedvence lett. Cain végül legyőzte Lesnar-t egy első menetes TKO-val, és most a nehézsúly kedvence, valamint a mexikói rajongók kultikus bajnoka! Hamarosan tehát eljön a Dos Santos Jr elleni mérkőzése, ami az MMA-ban eddig nem sűrűn előforduló giga bajnoki csata lesz a két latinajkú harcos között, minden bizonnyal hatalmas mexikói érdeklődéssel. A management része, hogy sokan nem kedvelik Dana White-ot, így ha egy bajnokot ő pátyolgat, sokan nem szimpatizálnak azzal. Ez azért lehet érdekes, mert így sokszor azért nézik a gálákat, hogy lássák Dana kedvencét veszíteni. Minden tudatos már itt.
Az UFC nagyjai tehát egy tökéletes menedzsmenttel a hátuk mögött ragyognak, még a hajdanán nagy nevek szépen kiöregszenek, vagy eltűnnek. A dalnak azonban itt még nincsen vége, hiszen ezek a kinevelt harcosok mind 25 és a korai 30-as éveik elején járnak, azaz még nagyon sok van bennük. A tudatos nevelés tehát meghozza a gyümölcsét, ám az biztos, hogy kevesebb tehetség érvényesülését segíti elő, már ha az illető nem amerikai.
Kovács Attila, Supras
Mond el a véleményed
Legolvasottabb
Felkapott