Presztízscsata - Káté Gyula és Klasz Árpád áprilisban összecsap
5688
Az ökölvívás szellemisége
2011. 09. 20. 10:13
„A boksz nem sport, hanem lelkiállapot.
Felszabadult, önfeledt, férfias játék."
Ádler Zsigmond
Ki mondhatott volna két mondatban többet az ökölvívásról, mint Ádler Zsigmond, minden idők legeredményesebb magyar ökölvívó edzője?! Tanítványai között volt: Papp László, Csík Tibor Torma II. Gyula, és Gedó György. Mind Olimpia Bajnokok, Torma viszont csehszlovák színekben szerzett olimpiai aranyat.
Miről is beszélt Ádler? Lelkiállapotról, játékról. Igaz, hiszen vegyünk például egy ökölvívót, aki nagyon boldog, sugárzóan jókedvű. Az illető ekkor könnyedén bokszol, a mozdulatai lazák, egyszerűek, letisztultak és pontosak. Nagyon hatékony. Játékos, ténylegesen szórakozik, élvezi amit csinál. Nem fárad el, és ha tiszta találat éri őt, szinte fel sem veszi, inkább nevet ezen, vagy megdicséri az ellenfelét.
Amikor a bokszoló dühös, akkor elkezd erőlködni, „akar”. A mozdulatai pontatlanok, túlzottan szélesek ahhoz, hogy hatékony legyen. Csapkod, kifárad, lemerevedik, és ha egy tiszta ütés éri, akkor az már hatással van rá, tovább rontva teljesítményét.
Félelem esetén az ökölvívó mozgása szétesik, mintha csak mindent elfelejtett volna, amit az edzéseken tanult. Egyáltalán nem hatékony, és ha pontos ütést kap, akkor megrendül, lehet hogy súlyosan meg is sérül.
Mi változott valójában? Az illető lelki állapota, hiszen végig ugyanarról az emberről van szó. Csak jó szellemi-, érzelmi állapotban lehet igazán jól bokszolni. Olyankor „játszik” az ember. És aki tud játszani, az tud bokszolni is, és fordítva.
Az ökölvívást rengeteg előítélet veszi körül. És mint minden előítélet esetében, ezek is csak a témakör ismeretének hiányából eredő félreértések, semmi más.
Nézzük meg, mint mond minderről George Garrett, amerikai költő és regényíró, aki amatőr ökölvívóként így emlékezik vissza:
„Tanultam néhány dolgot… az ökölvívók testvériségéről. Az okok, amikből az ember megérti ezt a brutális és gyakran önpusztító sportot, sokoldalúak, legtöbbször kifejezetten antiszociálisak voltak és a pszichotikusság határát súrolták. A legtöbb harcos, akit ismertem, mélyen megsebzett személyiség volt, akik lehengerlő szükségét érezték annak, hogy másokat szintén megsebezzenek, akkor is, ha közben a saját életükkel játszottak.
Így kezdték. Ami ezután szinte minden esetben bekövetkezett, az az volt, hogy a sport olyan sok önfegyelmet követelt, olyan sok tudást igényelt, az embernek annyi mindenre kellett koncentrálnia, hogy az eredeti indítékok elvesztek, a háttérbe szorultak, gyakran elfelejtődtek, és teljességgel eltűntek.
Közismert dolog, hogy sok jó és tapasztalt bokszoló gyengéd és barátságos ember…
Az agresszivitásuk a ringre korlátozódik. És még a ringben is veszélyes túl sok haragot megengedni. Élénkítő lehet, de sok energiát rabol el. Nem praktikus tartósan dühösnek lenni.”
Az ökölvívó soha, ismétlem, soha sem haragszik az ellenfelére! Győzelem esetén örül, boldog, hiszen elérte célját, győzedelmeskedett önmaga és az ellenfele felett.
Vereség esetén lehangolt. Esetleg haragszik is, de ez a saját maga irányában érzett elkeseredettség, hiszen kudarcot vallott. Magára haragszik, nem a másik bokszolóra.
Érdekes dolog, hogy vereség esetén az ökölvívót leginkább az önmaga irányában érzett csalódottság zavarja. Az érzelmi sérülések a súlyosabbak.
Sokszor a győztest is nagyon megverik. A győzedelmes bokszoló már-már büszke a sérüléseire, amik helytállását, bátorságát hívatottak bizonyítani.
A test nem számít. A test a bokszoló számára nem túl fontos, és valószínűleg innen ered az orvosok intuitív ellenszenve az ökölvívás iránt, mivel szerintük a test nagyon is fontos, az a minden, sokat kell foglalkozni vele stb.
A lélek a fontos. A szándék, az akarat, más szóval a szív. A technikai tudás hiányát bátorsággal pótoló, harcos stílusú bokszolót úgy is szokták ökölvívóberkekben dicsérni, hogy: „nagy a szíve”. A szív ebben az értelemben nem a test egyik szervét jelenti, hanem a Lélek megfelelője.
A Lélek, illetve a Tudat középpontja. Szív = Lélek, valami ilyesmi, akárcsak a buddhizmusban.
Tehát az ökölvívás „veszélyes”, mivel hajlamos a filozófia területén működni…
A bokszolók tisztelik a többi bokszolót. A legtöbb ökölvívó edző szerint a bokszolók olyanok, akár egy nagy család. Mintha egymás testvérei lennének. Az ökölvívók tisztában vannak ezzel az érzéssel. A bokszolók között olyan mértékű összetartozás, hovatartozás, megértés, szeretet és tisztelet tapasztalható meg, amit csak nagy ritkán élhet át más csoportokba tartozó egyén.
A bokszolókban megtalálható közös tényező tehát az ökölvívás és a többi ökölvívó iránt érzett szeretet és tisztelet. Ki gondolta volna pont erről a kemény sportágról, igaz?!
De hiszen korábban szó esett a „szív”-ről! És az minek is a jele?
Írta és a George Garrett idézetet fordította: Czeroven Sándor
Miről is beszélt Ádler? Lelkiállapotról, játékról. Igaz, hiszen vegyünk például egy ökölvívót, aki nagyon boldog, sugárzóan jókedvű. Az illető ekkor könnyedén bokszol, a mozdulatai lazák, egyszerűek, letisztultak és pontosak. Nagyon hatékony. Játékos, ténylegesen szórakozik, élvezi amit csinál. Nem fárad el, és ha tiszta találat éri őt, szinte fel sem veszi, inkább nevet ezen, vagy megdicséri az ellenfelét.
Amikor a bokszoló dühös, akkor elkezd erőlködni, „akar”. A mozdulatai pontatlanok, túlzottan szélesek ahhoz, hogy hatékony legyen. Csapkod, kifárad, lemerevedik, és ha egy tiszta ütés éri, akkor az már hatással van rá, tovább rontva teljesítményét.
Félelem esetén az ökölvívó mozgása szétesik, mintha csak mindent elfelejtett volna, amit az edzéseken tanult. Egyáltalán nem hatékony, és ha pontos ütést kap, akkor megrendül, lehet hogy súlyosan meg is sérül.
Mi változott valójában? Az illető lelki állapota, hiszen végig ugyanarról az emberről van szó. Csak jó szellemi-, érzelmi állapotban lehet igazán jól bokszolni. Olyankor „játszik” az ember. És aki tud játszani, az tud bokszolni is, és fordítva.
Az ökölvívást rengeteg előítélet veszi körül. És mint minden előítélet esetében, ezek is csak a témakör ismeretének hiányából eredő félreértések, semmi más.
Nézzük meg, mint mond minderről George Garrett, amerikai költő és regényíró, aki amatőr ökölvívóként így emlékezik vissza:
„Tanultam néhány dolgot… az ökölvívók testvériségéről. Az okok, amikből az ember megérti ezt a brutális és gyakran önpusztító sportot, sokoldalúak, legtöbbször kifejezetten antiszociálisak voltak és a pszichotikusság határát súrolták. A legtöbb harcos, akit ismertem, mélyen megsebzett személyiség volt, akik lehengerlő szükségét érezték annak, hogy másokat szintén megsebezzenek, akkor is, ha közben a saját életükkel játszottak.
Így kezdték. Ami ezután szinte minden esetben bekövetkezett, az az volt, hogy a sport olyan sok önfegyelmet követelt, olyan sok tudást igényelt, az embernek annyi mindenre kellett koncentrálnia, hogy az eredeti indítékok elvesztek, a háttérbe szorultak, gyakran elfelejtődtek, és teljességgel eltűntek.
Közismert dolog, hogy sok jó és tapasztalt bokszoló gyengéd és barátságos ember…
Az agresszivitásuk a ringre korlátozódik. És még a ringben is veszélyes túl sok haragot megengedni. Élénkítő lehet, de sok energiát rabol el. Nem praktikus tartósan dühösnek lenni.”
Az ökölvívó soha, ismétlem, soha sem haragszik az ellenfelére! Győzelem esetén örül, boldog, hiszen elérte célját, győzedelmeskedett önmaga és az ellenfele felett.
Vereség esetén lehangolt. Esetleg haragszik is, de ez a saját maga irányában érzett elkeseredettség, hiszen kudarcot vallott. Magára haragszik, nem a másik bokszolóra.
Érdekes dolog, hogy vereség esetén az ökölvívót leginkább az önmaga irányában érzett csalódottság zavarja. Az érzelmi sérülések a súlyosabbak.
Sokszor a győztest is nagyon megverik. A győzedelmes bokszoló már-már büszke a sérüléseire, amik helytállását, bátorságát hívatottak bizonyítani.
A test nem számít. A test a bokszoló számára nem túl fontos, és valószínűleg innen ered az orvosok intuitív ellenszenve az ökölvívás iránt, mivel szerintük a test nagyon is fontos, az a minden, sokat kell foglalkozni vele stb.
A lélek a fontos. A szándék, az akarat, más szóval a szív. A technikai tudás hiányát bátorsággal pótoló, harcos stílusú bokszolót úgy is szokták ökölvívóberkekben dicsérni, hogy: „nagy a szíve”. A szív ebben az értelemben nem a test egyik szervét jelenti, hanem a Lélek megfelelője.
A Lélek, illetve a Tudat középpontja. Szív = Lélek, valami ilyesmi, akárcsak a buddhizmusban.
Tehát az ökölvívás „veszélyes”, mivel hajlamos a filozófia területén működni…
A bokszolók tisztelik a többi bokszolót. A legtöbb ökölvívó edző szerint a bokszolók olyanok, akár egy nagy család. Mintha egymás testvérei lennének. Az ökölvívók tisztában vannak ezzel az érzéssel. A bokszolók között olyan mértékű összetartozás, hovatartozás, megértés, szeretet és tisztelet tapasztalható meg, amit csak nagy ritkán élhet át más csoportokba tartozó egyén.
A bokszolókban megtalálható közös tényező tehát az ökölvívás és a többi ökölvívó iránt érzett szeretet és tisztelet. Ki gondolta volna pont erről a kemény sportágról, igaz?!
De hiszen korábban szó esett a „szív”-ről! És az minek is a jele?
Írta és a George Garrett idézetet fordította: Czeroven Sándor
Mond el a véleményed
Legolvasottabb
Felkapott